Megvan a ház

Szóval megvettük a házat. Jó tágas. Duplája annak ami most van.

Deszken, egy viszonylag közeli Szeged melletti település, Szeged belvárostól kb 12 km van.

Én igazából nem akartam ennyire kimenni a városból még ha pesti viszonylatban is ez rövid táv, de sajnos alkalmazkodnunk kell a pénztárcánkhoz. Lerobbant házat már semmiképp nem akartunk beszerezni, elég volt egy időre a teljes felújitásból. Így maradt egy kis megalkuvás, hogy vidéken egy vidéki településre cuccolunk. Pestről. Sokan furán néznek ránk emiatt, de még mindig úgy érzem, hogy jó ötlet, de majd az idő eldönti. Nekünk mindenképp előrelépés ez az életünkben minden téren.

Mintha most kezdenénk igazán felnőtt életet élni. Persze ez nevetséges hiszen 38 vagyunk, de én mégis most érzem, hogy sokminden átértékelődik bennem és másképp viszonyulok dolgokhoz.

Az esztétikum helyett jobban érdekel a praktikum. A ház berendezésében mindenképp ezt tartom szem előtt már. Végül is már 3-unk igényeit kell figyelembe vennem.

Eléggé gyorsan növöget a pocakom és benne a baba, 18 hetesek vagyunk. Legutóbbi vizsgálaton is kislánynak látta a doki úgyhogy már kezdek afelé hajlani, hogy Szonja jön, de mivel még nem biztos így nem akarom beleélni magam. 

Érzékenyebb vagyok most az átlagnál, sokminden elborzaszt a világban és néha néha meg megfordul a fejemben, hogy jó ötlet ide gyereket szülni?! Ösztönösen már most sokmindentől óvnám és szeretném ha kiegyensúlyozott, szeretetteljes közegben nőjön fel. Ehhez szerintem mindenképp jobb a vidéki élet mint a pesti. Terhesként most egyenesen irtózom a lelki hidegségtől, közönytől, a sivárságtól.

Nemrég olvastam egy cikket a párkapcsolat buktatójáról. Nem linkelem ide, mert amúgy tele van közhelyekkel, de azért érdemes ezeket újra és újra elolvasni, hogy az ember ne felejtkezzen el róla.
Nem kell giccsesnek és túláradóan nyálasnak lenni, de érzelmek nélkül olyan sivár az élet. Élni egymás mellett semmi romantikus pillanat nélkül, mert hát minek , hát érzed, itt vagyok, veled vagyok stb ez nyálas, ez giccses....
Ez főképp a férfiak nagy hibája mert a nők vevők lennének és értékelnék ezeket a gesztusokat, de egy férfinak általában kimerül abban az ajándékozási ötlete, hogy vesz valami praktikus dolgot vagy megkérdi mire van szükségeded... vagy már nem vesz semmit. Ha fiam lesz tuti beleverem a fejébe, hogy ne hanyagolja el és fásuljon így el egy kapcsolatban, házasságban. Legyen fantáziája meglepni néha a társát. Hiszen csak ezek a pillanatok maradnak meg velünk.

 A közöny meg megöli a lelket hiszen Pascal is megmondta  "a legnagyobb betegség az érzéketlenség, még saját nyomorát sem érzi a lelked" 
Mintha már ósdi dolog lenne romantikázni, lenézik és fujjognak arra aki teletömi oldalát ilyen-olyan páros képpel, üzenetekkel. Pedig az érzelmeket muszáj kifejezni és átadni. És nem szabad szégyellni, élvezni kell addig míg van. Hiszen manapság olyan rövid ideig szeretik egymást az emberek.
Nemrég láttam egy képet egy ismerősöm oldalán, hogy kirakta ahogy apukája ölbe veszi az anyukáját (és biztos nem csak a fénykép kedvéért) én totál elérzékenyültem tőle hiszen nem erre vágyunk mindannyian, hogy nőként kezeljenek, hogy érezzük, hogy szeretnek és ezt kimutatják a világ előtt.
Nem gondolom, hogy felületes dolog, hogy kép készül róla az utókornak és közszemlére teszik.
Nekem személy szerint válogatott ismerőseim vannak bár szívem szerint még mindig szelektálnék de így sincsenek sokan.

A facebookom nem hivatalos oldal és nem telefonkönyv.
Természetesen mindig jobb betartani az arányt, a mértéket de kérdem aki nem tesz ki egy képet a gyerekéről mitől tart?? Szemveréstől?
Kollégának már mindjárt egy éves a gyereke és nem láttuk. Se képen se élőben.
Szerintem ez már pszichológiai eset ennyire kizárni az embereket az életünkből. A másik eset meg, ha valaki csak az online felületeken él és elfelejti a reálisat igazi emberekkel. Hiszen nem vagyunk robotok.
Lehet terhesen elkapott az érzelmek áradata, de egy biztos én a gyerekemtől nem fogom sajnálni azt hogy minden nap elmondjam neki mennyire szeretem és az egyik legfontosabb dolog az életemben... és hogy maradjon meg benne a gyermeki, őszinte ragaszkodás embertársaihoz, barátaihoz, családjához... biztos kamaszodonként nem fogja annyira értékelni, de később szerintem igen... én hiányolom ezt a fajta emléket, és amúgy is most az állataimnak is elmondom minden egyes nap, hogy imádom őket :D talán ha igazán, melegen kinek hogy vérmérseklete szerint szeretünk akkor lesz olyan aki viszonozza és akkor már az élet nem is olyan hiábavaló!