miért pont Ő?

Minimális spiritualitás van bennem. Hiszem, hogy bizonyos emberek nem véletlen találnak egymásra, hogy bizonyos emberek nem véletlen kerülnek be és ki az életünkbe. A guruk azt mondanák, hogy minden embertől tanulunk magunkról valamit már persze ha figyelünk. 

És levonjuk a konzekvenciát, hogy valakivel miért működik, miért nem vagy már miért nem. Fejlődünk és változunk. Lehet néha rossz irányba, de ha igazán figyelnénk magunkra soha nem arra mennénk. Én érzem most, hogy egy ponton mozgolódom mikor bármi megtörténhet egyik napról a másikra a rossz is meg a jó is. 

Néha úgy érzem, hogy már kívülről nézem magam mintha saját magam őrangyala lennék. Figyelem magam mikor rossz dolog történik velem és mikor jó. Elfogadtam, hogy nem vagyok teljesen szabad, így választottam. Eddig.

De egyre jobban elfogadom, hogy mint minden ember én is esendő vagyok. Nem tudom kézben tartani azt amit más nem akar. Az elengedés miatt, ami azt gondoljuk, hogy a másiknak teszünk jót közben meg irtóra kibaszunk nem csak magunkkal hanem a másik emberrel is.

Nincs olyan pont ahonnan ne lehetne felállni és továbbmenni. Számtalan bízonyiték egyes ember élete. Tudom, hogy nekem genetikámban benne van, hogy nem engedek. Ragaszkodom. Társhoz, baráthoz, munkához. Egyáltalán nem vagyok rugalmas és közben meg lelkem mélyén nagyon sokszor unalomba süllyedek, kihívás híján.
Érzem, hogy nem elég. Ezért van sokszor mehetnékem, ezért imádok utazni, ezért szeretek olvasni.  Mert kiszakadok.

                                   új kedvenc

Suli

Csak a szokásos, megint suliban vagyok. Fel kellett oldjam a passzív féléveim gyűjtését és folytatnom kell. Eddig a részig soha semmi bajom nincs vele. Mindig a vizsgák környékén kap el a pánik, hogy ezt nem akarom egy agysejtem sem képes megbirkózni a sok információval. És a megmérettetés. Pánikolok minden megmérettetéstől. Gyerekkoromban sem élveztem az ilyen közösségi játékokat ahol kiderül jobb vagy rosszabb vagy mint mások. Egyszerűen egyiket sem tudom kezelni. Nem élvezem, ha valakit legyőzők és azt sem ha más győz le. Nem kell a mérce egyszerűen irtózom mindenféle összehasonlítástól.  Nem vagyok versenyzős típus.

Biztos ez is egy defekt. Kompenzálásképp az irigység mértéke is kevesebb bennem. 

Tegnap a személyiségfejlesztés kurzuson elhangzott, hogy a visszajelzésekből tudjuk megismerni és fejleszteni a személyiségünket, szerintem meg a visszajelzések ritkán objektívek. Szűkebb és tágabb környezetünk nem ideális arra, hogy a visszejelzéseik maradéktalanul őszinték legyenek. 

Kipárnázottak. És én végül is szeretem ezt. Egyetlen ember van az életemben akinek hol így hol úgy reagálva végül is elnézem ezt. Az illető erős kritikai érzékkel rendelkezik, talán pont ezért tudom én elviselni. Mert már túl sok.

A többség nem szeretti a kritikai hangvételű beszélgetéseket. Mert hát hol a határ, és én honnan tudjam biztosan, hogy az én szemszögemből helyes?! Meglátásom szerint mindenkinek megvan a maga kis igazsága. Mások nem lehetnek a mi tükrünk. A saját tükrünk csak mi magunk lehetünk ehhez viszont az kell, hogy őszintén nézzünk szembe magunkkal, a hibákkal is és a jó tulajdonságainkkal is. Én hajlamos vagyok elfogadni magamban a hibákat és másokban is. Végül is így vagyunk egész. A mérték persze más. És ez teljesen egyedi megközelítés. Nekem belefér, neked nem. Neked belefér, nekem nem.

 Nem vagyok körülvéve tökéletes emberekkel. Mindenkinek megvan a maga kis defektjei, sérültek, de a közös bennük, hogy jó emberek. És nekem ez úgy látszik nagyon fontos.

Meg hát folyamatos változásban jó esetben fejlődésben vagyunk.