Ha magunkba nézünk vajon hány életünkben résztvevő embert szeretünk?! Úgy igazán...akit elfogadunk olyannak amilyen, akivel igazán jólesik beszélgetni, találkozni, akit meghallgatunk, akinek elmondjuk bizalommal, hogy mi a problémánk vagy örömünk. Aki tükörképünk és nem félünk belenézni...
Egy könyvet olvasva (mert ha olvasol, gondolkodsz is néha) felnézel és rádöbbensz, hogy az igazi életben s kapcsolatainkban semmi sem olyan fekete vagy fehér. Kiindulhatunk abból, hogy már magunkat sem fogadjuk el, bizonyítani akarunk olyan embereknek akiktől függünk valamilyen szempontból vagy bizonyítani akarunk magunknak, hogy milyen klasszak vagyunk mert ezt meg azt is kipipálhatjuk, kritizálunk másokat, mert nem úgy gondolkodnak mint mi, nem úgy cselekednek ahogy mi, félünk öregedni, félünk hogy elhagynak vagy csalunk csak úgy mert jólesik, csalunk mert csalnak vagy mert mások is ezt csinálják. Aztán váltunk aztán minden kezdődik elölről.
Úgy érzem ez tananyagként kellene szerepeljen vagy a szülők legfontosabb feladata lehetne, hogy a kicsi fiatal emberkéket megtanítsák okosan szeretni és élni. Ez a beírásom pár nappal ezelőtt kezdődött, de valamiért megakadtam aztán történt valami ami kimozdított a nyugodt lelki érzetemből és szűköltem mint egy kis vadállat...holott nem az lenne a természetes, ha bántanak forduljunk el és lépjünk tovább???!!!...de a bolond ember az elveszthető dologhoz még jobban ragaszkodik. De mindenáron??? És ha valaki menni akar akkor mindenképp ragaszkodnunk kellene, hogy magunkhoz láncoljuk??? Sok hasonló átfordult most az agyamon aztán persze az ember lenyugszik mikor minden elcsitul a legközelebbi csatáig. Ez a társas lét egyik negatívuma és pozitívuma, hogy sosem érezheted magad biztonságban mert néha akad más aki belép és megzavarja az álló vizet ami jól is meg rosszul is elsülhet...
Olvastam és nagyon megragadt:
Rengeteg hibát elkövethetsz az életben, egyet nem: amelyik tönkretesz!
Egy könyvet olvasva (mert ha olvasol, gondolkodsz is néha) felnézel és rádöbbensz, hogy az igazi életben s kapcsolatainkban semmi sem olyan fekete vagy fehér. Kiindulhatunk abból, hogy már magunkat sem fogadjuk el, bizonyítani akarunk olyan embereknek akiktől függünk valamilyen szempontból vagy bizonyítani akarunk magunknak, hogy milyen klasszak vagyunk mert ezt meg azt is kipipálhatjuk, kritizálunk másokat, mert nem úgy gondolkodnak mint mi, nem úgy cselekednek ahogy mi, félünk öregedni, félünk hogy elhagynak vagy csalunk csak úgy mert jólesik, csalunk mert csalnak vagy mert mások is ezt csinálják. Aztán váltunk aztán minden kezdődik elölről.
Úgy érzem ez tananyagként kellene szerepeljen vagy a szülők legfontosabb feladata lehetne, hogy a kicsi fiatal emberkéket megtanítsák okosan szeretni és élni. Ez a beírásom pár nappal ezelőtt kezdődött, de valamiért megakadtam aztán történt valami ami kimozdított a nyugodt lelki érzetemből és szűköltem mint egy kis vadállat...holott nem az lenne a természetes, ha bántanak forduljunk el és lépjünk tovább???!!!...de a bolond ember az elveszthető dologhoz még jobban ragaszkodik. De mindenáron??? És ha valaki menni akar akkor mindenképp ragaszkodnunk kellene, hogy magunkhoz láncoljuk??? Sok hasonló átfordult most az agyamon aztán persze az ember lenyugszik mikor minden elcsitul a legközelebbi csatáig. Ez a társas lét egyik negatívuma és pozitívuma, hogy sosem érezheted magad biztonságban mert néha akad más aki belép és megzavarja az álló vizet ami jól is meg rosszul is elsülhet...
Olvastam és nagyon megragadt:
Rengeteg hibát elkövethetsz az életben, egyet nem: amelyik tönkretesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése